|
Témaindító hozzászólás
|
2017.12.16. 00:22 - |
Hmm... Hol is kezdjem... Én Omega vagyok. Először a múltamról mesélek.
Világéletemben az eleinte békés Caecusban éltem. Jó ideig felhőtlen kacagásból állt az életem. Nyolc éves voltam mikor egy gyönyörű, téli napon az addigi életem felborult. Már 11 éve annak a napnak, de még tisztán emlékszem...
,,Támadnak!'' ,,Segítség" ,,Nem akarok meghalni!" - hallatszottak a sikolyok és jajjveszékelő csatakiálltások.
Kirohantam a verandára. Szinte az összes ház lángokban állt, hamu volt. Minden ismerősöm, családtagom, rokonom véráztatva feküdt az utcán. A frissen esett hó vörös volt. Én csak sírni tudtam. Sírtam, amíg volt könnyem. Az egyik faldarabra fel volt karcolva: ,, Rege fog győzni"
Ezután útra keltem. Magam sem tudtam hová, de mentem. Mentem, mentem, mentem. Addig mentem ameddig bírtam. Az életéről már 4 nap után elhagyott. Mióta elindultam nem ettem semmit. Összeestem.
Nem tudom meddig nem voltam magamnál. Egy kis fakunyhóban ébredtem fel. Meleg volt. Egy ágyon feküdtem, puha takaróval. Körülnéztem. Egy asztalon volt főtt étel és meleg tea. A lábasra volt egy cetli ragasztva: ,,Egyél bátran : ) " A betűk gyönyörű kézírással voltak papírra vetve. |
[4-1]
Elérkeztünk egy hatalmas birtokra. Nem hittem a szememnek. Egy varázslatos, zöld és rózsaszín színekben pompázó kert volt előttem. Közepén egy fényűző palota. A férfi aki idehozott azt mondta, hogy menjek a szobámba, öltözzek át és találkozzunk a társalgóban.
Hát, nem volt mit tenni, bementem a házba. De sajnos fogalmam sem volt, hogy merre van a "szobám" és az a bizonyos társalgó. Elindultam megkeresni. Mikor beléptem, egy hatalmas terem nyílt elém, rengeteg lépcsővel. Ezen lépcsők egyike kissé rozoga volt, lefelé vezetett. A másik három felfelé és gyönyörű volt, akárcsak ez egész terem.
Ezt a termet hallnak hívták. Mikor ezt meghallottam az egyik szolgától, nem értettem ki hall és mit. Egy jó időbe beletelt mire rájöttem, hogy ahol állok az a hall. A terem padlója arany volt, rajta ragyogó vörös színű szőnyeg arany szegéllyel. Mivel nem tudtam merre menjek, elindultam a lefele vezető lépcsőn.
Egy sötét kőfolyosón mentem le a rossz lépcsőn az alagsorba. Odalent rengeteg lyukas, repedező, rothadt faajtó. Az ezek mögött megbúvó szobákban laktak a szolgálók. A képzeletemet viszont mégis a keskeny folyosó végén lévő magányos ajtó fogta meg. Rosszabb állapotban volt mint a többi. Ennek már a kilincse is csak félig volt meg. Benyitottam. Ismét egy sor lépcső állt előttem, melyen lementem. Odalent egy csomó megláncsolt ember volt. Mindegyik megvetően nézett fel rám a földről. Itt minden nyírkos és sötét volt. Ezen folyosó végén egy rozsdás vasajtó állt. Bentről sikítás hallatszott. Furcsa árnyak. Vér. Ennek hatására újra lejátszódott bennem "az a nap". Az a nap, amikor minden elkezdődött. Ismerős arcok vérbe fagyva. A földre rogytam. Egy percig vártam, majd mikor abbamaradt a sikítás és a csonttörés hangja, futni kezdtem. Minden erőmből futottam. Ekkor felértem a hallba.
,, Akkor menjünk máshol..." - gondoltam és elindultam fel. Felmentem az első ememeletre. Itt rengeteg fiatal lány és idősidősebb nő rohangált körülöttem. Egyiknek tálca a kezében, másiknak tányér, harmadiknak evőeszközök. Néhányat megpróbáltam leszólítani, hogy segítsenek, de senki sem vett észre. Mivel csak ők forgolódtak itt, gondoltam nem itt a szobám. Eggyel ismét feljebb mentem.
Itt nem mászkált senki. Néha-néha egy-két öltönyös férfi elsuhat mellettem. Ugyan úgy néztek ki, mint az aki idehozott. ,, Talán végre megvan. " - ötlött belém a gondolat. Egyszer az egyik férfit elkezdtem követni. Elsőre szerencsém lett, ugugyanis pont az "én szobámba" hozta a ruhámat.
Gyönyörű szoba volt. Először a szoba sarkában egy hatalmas rózsaszín-fehér ágyat pillantottam meg. Majd egy hatalmas fehér ajtót. Kinyitottam. Egy gyönyörű fürdőszoba tárult elém. Arany kő és csempe, fehér fugával. Idebent volt egy hatalmas kád is, amiben akár háromszor elfértem volna. Olyan szemkápráztató volt, hogy ha arany víz lett volna benne, talán felért volna Abadon aranykádjával. Mivel az volt a feladatom, hogy fürödjek le, öltözzek át és menjek a társalgóba, megtettem. Nagyon szívesen teljesítettem, mert még sosem jártam ilyen tökéletes helyen, nem hogy az "enyém" lett volna. |
Mentem... Ugyan ott voltam ahol kezdtem... Csak sétáltam. Szinte már egyenesen utáltam menni, már annyit gyalogoltam. Néhány órányi gyaloglás után elértem egy földesutat. Elindultam rajta. Gondoltam, előbb-utóbb úgy is elérek egy házat, egy falut, vagy valamit. Különben minek építenének utat ha nem vezet sehová?
Tehát elindultam. Kivételesen elég keveset kellett sétálnom, hogy találjak valamit. Jobban mondva valami megtaláljon engem. Nagy csörömpölés. Egy hintó közeledik felém.
Egy gyönyörű, aranyhintó, vérvörös sötétítőkkel. Én hirtelen félreugrottam egy fa mögé, de sajnos későn. Észrevettek.
A hintóból kiszállt valaki. Egy magas, fekete, puccos, ruhát viselő férfi. Hirtelen udvarias, mégis szemrehányó kérdésekkel halmozott el:
- Miért ment el hercegnő? Hogyan lett ilyen koszos? Mi ez a ruha!? Honnan szerezte ezt a szemetet? És miért hordja ezt??
A férfi hitetlenkedve nézett rám. Én válaszolni sem tudtam, csak begyömöszölt a hintóba és elindultunk. Valahányszor próbáltam elmondani, hogy nem vagyok hercegnő, a férfi csak nevetett és megjegyezte milyen jó vicceket tudok kitalálni. |
Felálltam az ágyró és eltántorogtam az ablakig. Kinéztem. Valahol a banditák földjén lehettem, egy tisztáson. Itt is hólepel borította a tájat. De itt sértetlen volt. Csend honolt. Egyszer csak megpillantottam a távolban valami fényt. Felkaptam a takarót az ágyról, magamra tekertek, hogy ne fázzak és elkezdtem a rejtélyes fény felé rohanni.
Mire kiértem a házból egy árva lélek sem volt ott. Se fény, se semmi. Talán képzelődtem? Pedig olyan igazinak tűnt!
Visszamentem a házba. Ettem az ételből és megittam a teát, amit otthagytak nekem. Akkor még nem gyanítottam semmit. Hát elindultam.
Ismét mentem, már nem olyan makacsul. Már figyeltem arra, ha éhes vagy szomjas voltam. Ha álmos voltam bebújtam egy kis barlangba vagy egy nagy lombú fa alatt éjszakáztam. Ha megéheztem bogyókat, gyümölcsöket ettem. Így teltek az erdőbéli napjaim.
A második héten elkezdtem dolgokat készíteni magamnak. Például íjat, ha valami megtámad. Baltát, ha fára van szükségem. Végre szabadnak éreztem magam. Igazán szabadnak.
De hamar rájöttem, hogy nem élhetek örökké így. Az embernek kellenek komoly célok, mert anélkül unalmas lenne az élet. Nem lenne miért élni. Eleinte nagyon izgalmasnak találtam ezt az erdőben lakom dolgot. De aztán egyre unalmasabb és unalmasabb lett. Egy idő után nem volt semmi új amit még nem láttam arra. Ezért úgy döntöttem kell egy cél... De mi legyen az?
Hazamenni! Hazamenni Caecusba, megnézni vannak-e túlélők rajtam kívül. Eddig minden rendben, de merre van Caecus? Addig felfogtam, hogy banditák területén vagyok, de hol? És merre induljak? Már azt sem tudtam a kunyhó merre van ahonnan indultam, nemhogy még azt is tudjam merre kéne mennem. Hát nem volt mit tenni, elindultam valamerre.
Mentem, mentem és mentem. Mint ahogyan elindultam otthonról. Gondoltam előbb-utóbb úgy is hazatalálok. De ismét nem figyeltem arra, hogy már második napja nem ittam semmit. Nagyon szédültem. Valahonnan vizet kellet szereznem. De ha itt nincs? Nem volt mit tenni, mentem tovább. Hátha belefutok valamibe.
Sajnos nem így volt. Ismét összestem, de még hajszál híján nem ájultam el. Körül voltam véve hóval. Gondoltam ez is víz, így hát megettem. Így utólag nem tartom jó ötletnek, de a pillanat hevében nem akadt más lehetőség. Szerencsére nem lettem tőle beteg. Mentem tovább, nem volt mit tenni. |
Hmm... Hol is kezdjem... Én Omega vagyok. Először a múltamról mesélek.
Világéletemben az eleinte békés Caecusban éltem. Jó ideig felhőtlen kacagásból állt az életem. Nyolc éves voltam mikor egy gyönyörű, téli napon az addigi életem felborult. Már 11 éve annak a napnak, de még tisztán emlékszem...
,,Támadnak!'' ,,Segítség" ,,Nem akarok meghalni!" - hallatszottak a sikolyok és jajjveszékelő csatakiálltások.
Kirohantam a verandára. Szinte az összes ház lángokban állt, hamu volt. Minden ismerősöm, családtagom, rokonom véráztatva feküdt az utcán. A frissen esett hó vörös volt. Én csak sírni tudtam. Sírtam, amíg volt könnyem. Az egyik faldarabra fel volt karcolva: ,, Rege fog győzni"
Ezután útra keltem. Magam sem tudtam hová, de mentem. Mentem, mentem, mentem. Addig mentem ameddig bírtam. Az életéről már 4 nap után elhagyott. Mióta elindultam nem ettem semmit. Összeestem.
Nem tudom meddig nem voltam magamnál. Egy kis fakunyhóban ébredtem fel. Meleg volt. Egy ágyon feküdtem, puha takaróval. Körülnéztem. Egy asztalon volt főtt étel és meleg tea. A lábasra volt egy cetli ragasztva: ,,Egyél bátran : ) " A betűk gyönyörű kézírással voltak papírra vetve. |
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
