|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.27. 22:39 - |
Első találkozásom a szüleimmel
Éles karmok és egy sikítás. Az első emlékeim a földi létemről ezek voltak. Majd csak a cafatok a földön, a vértócsák és a vörös foltok mindenütt és a csillapíthatatlan sírásom. Pillanatokkal ezelőtt éreztem, hogy körülöttem forog a világ, én is ide-oda csapódom a puha, engem körülvevő burokban, egyre lejjebb jutva benne. A pulzusom csaknem a duplájára növekedett és teljesen kétségbe estem, ezért kellett megtennem. Még nem is éltem igazán, nem akartam meghalni. Persze, akkor még nem fogtam fel, hogy mi történik, még a külvilággal sem találkoztam soha, azt sem tudtam, hogy ez egy természetes folyamat és nem sok esetben történik ma már tragédia. De ez most kivétel lett.
Több, mint háromszáz éve Caecus egy kórházában történt ez. Egy tűzvörös hajú kislány született, a vértől hasonlóra színeződött éles karmokkal, még is jég kék, hideg szemekkel. Körülötte minden fehér köpenyes, és az „újdonsült apa” elszörnyülködve bámult a tetem felé, az orvos pedig remegő kézzel tartotta a csecsemőt. Az ő rengeteg műtétet látott gyomra ezt már nem bírta bevenni és ha mesélték volna neki, nem hitte volna el, de a két saját szemével látta, ahogyan a gyermek karmai átszúrták a bőrt és kettéhasították azt. Hallotta a nő fájdalmas kiáltását és végignézte, ahogy pillanatok alatt elvérzik és most a gyilkosa az ő kezében volt és rá meresztette a szemét. Ez voltam én, akit már születése pillanatában megbélyegzett a világ. Ahogy minden mást, azt is végignézték, ahogy körmeim egyre inkább visszahúzódnak, normális formát felvéve és a szívdobogásom is enyhül. Megnyugodtam. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok. Különös, hogy mennyire tisztán emlékszem már erre is, nem sokan mondhatják el ezt magukról még azok sem, akik egy emberöltőnyit élnek.
Mephisto – történetesen az apám – egy ideig még állt ott egy helyben és figyelte, ahogyan az orvosok tanácskoznak az ügyemben, majd egy szer csak eltűnt a szülőszobából. Engem aztán elvittek, lemosták rólam a rengeteg vért és szövetdarabot, gondosan átvizsgáltak és beraktak egy kiságyba, a többi babától gondosan elkülönítve. Nem sokkal később a lila hajú, furcsán öltözött, nem túl emberalkatú férfi visszatért és elsötétedett ábrázattal közeledett felém, jobb kezében valamit szorongatva és a következő pillanatban már csak egy fémdarabot éreztem a mellkasomba fúródni. Utána elsötétedett előttem a világ.
Annyira meleg van itt. Képes voltam szétszaggatni a saját anyámat azért, hogy életben maradhassak, de még is meghaltam volna? Apa... miért? Én szerettelek. Anyát is, de azt hittem, hogy bántani akar. Azt hittem te meg fogsz védeni, akkor miért?
Mocorgást hallottam magam mellett, de nem volt erőm megmozdulni. Ezek után néhány mormogást és léptek hangját órákon keresztül. Vettem egy nagy levegőt és kinyitottam a szememet és oldalra néztem, a hangok irányába. Apró, goblin szerű lények sétálgattak körülöttem, aki egy bordacsontokból összetákolt, vörös selyemmel bélelt bölcsőben feküdt. Izmaim még gyengék, valószínűleg csak a szülés hevében felszabadult adrenalintól tettem, amit tettem és hát... bár akkor még nem tudtam, ember sem voltam. Sokkal nagyobb erőm volt náluk.
– Felkelt a hercegnő! - A hangja így utólag nem is tudom, mire emlékeztethetett. Mintha egy nazális hangú nagypapa beszélt volna. Valószínűleg általában nem így kommunikáltak egymással.
– Szóljatok Mephisto úrnak! - Egy másik, de hasonló beszédhangú goblin hangja szólalt fel válaszul. Akkor mégis élek? Ki az a Mephisto? Mi lett apával? Miért akart bántani? És legfőképpen, hol vagyok? Mi az a hercegnő? |
[1-1]
Első találkozásom a szüleimmel
Éles karmok és egy sikítás. Az első emlékeim a földi létemről ezek voltak. Majd csak a cafatok a földön, a vértócsák és a vörös foltok mindenütt és a csillapíthatatlan sírásom. Pillanatokkal ezelőtt éreztem, hogy körülöttem forog a világ, én is ide-oda csapódom a puha, engem körülvevő burokban, egyre lejjebb jutva benne. A pulzusom csaknem a duplájára növekedett és teljesen kétségbe estem, ezért kellett megtennem. Még nem is éltem igazán, nem akartam meghalni. Persze, akkor még nem fogtam fel, hogy mi történik, még a külvilággal sem találkoztam soha, azt sem tudtam, hogy ez egy természetes folyamat és nem sok esetben történik ma már tragédia. De ez most kivétel lett.
Több, mint háromszáz éve Caecus egy kórházában történt ez. Egy tűzvörös hajú kislány született, a vértől hasonlóra színeződött éles karmokkal, még is jég kék, hideg szemekkel. Körülötte minden fehér köpenyes, és az „újdonsült apa” elszörnyülködve bámult a tetem felé, az orvos pedig remegő kézzel tartotta a csecsemőt. Az ő rengeteg műtétet látott gyomra ezt már nem bírta bevenni és ha mesélték volna neki, nem hitte volna el, de a két saját szemével látta, ahogyan a gyermek karmai átszúrták a bőrt és kettéhasították azt. Hallotta a nő fájdalmas kiáltását és végignézte, ahogy pillanatok alatt elvérzik és most a gyilkosa az ő kezében volt és rá meresztette a szemét. Ez voltam én, akit már születése pillanatában megbélyegzett a világ. Ahogy minden mást, azt is végignézték, ahogy körmeim egyre inkább visszahúzódnak, normális formát felvéve és a szívdobogásom is enyhül. Megnyugodtam. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok. Különös, hogy mennyire tisztán emlékszem már erre is, nem sokan mondhatják el ezt magukról még azok sem, akik egy emberöltőnyit élnek.
Mephisto – történetesen az apám – egy ideig még állt ott egy helyben és figyelte, ahogyan az orvosok tanácskoznak az ügyemben, majd egy szer csak eltűnt a szülőszobából. Engem aztán elvittek, lemosták rólam a rengeteg vért és szövetdarabot, gondosan átvizsgáltak és beraktak egy kiságyba, a többi babától gondosan elkülönítve. Nem sokkal később a lila hajú, furcsán öltözött, nem túl emberalkatú férfi visszatért és elsötétedett ábrázattal közeledett felém, jobb kezében valamit szorongatva és a következő pillanatban már csak egy fémdarabot éreztem a mellkasomba fúródni. Utána elsötétedett előttem a világ.
Annyira meleg van itt. Képes voltam szétszaggatni a saját anyámat azért, hogy életben maradhassak, de még is meghaltam volna? Apa... miért? Én szerettelek. Anyát is, de azt hittem, hogy bántani akar. Azt hittem te meg fogsz védeni, akkor miért?
Mocorgást hallottam magam mellett, de nem volt erőm megmozdulni. Ezek után néhány mormogást és léptek hangját órákon keresztül. Vettem egy nagy levegőt és kinyitottam a szememet és oldalra néztem, a hangok irányába. Apró, goblin szerű lények sétálgattak körülöttem, aki egy bordacsontokból összetákolt, vörös selyemmel bélelt bölcsőben feküdt. Izmaim még gyengék, valószínűleg csak a szülés hevében felszabadult adrenalintól tettem, amit tettem és hát... bár akkor még nem tudtam, ember sem voltam. Sokkal nagyobb erőm volt náluk.
– Felkelt a hercegnő! - A hangja így utólag nem is tudom, mire emlékeztethetett. Mintha egy nazális hangú nagypapa beszélt volna. Valószínűleg általában nem így kommunikáltak egymással.
– Szóljatok Mephisto úrnak! - Egy másik, de hasonló beszédhangú goblin hangja szólalt fel válaszul. Akkor mégis élek? Ki az a Mephisto? Mi lett apával? Miért akart bántani? És legfőképpen, hol vagyok? Mi az a hercegnő? |
[1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
